Kedves Látogató!

 A honlappal szeretnénk elérni, hogy egyszerűbbé váljon az információáramlás, az információhoz való hozzájutás mindenki számára. Szeretnénk e honlapot mindig friss tartalommal megtölteni, naprakész információkkal ellátni.

   Bartapuszta  lakói száma ma már csekély, ám épp ez a rohanó világ s találmányai adnak nekünk lehetőséget arra, hogy megmutassuk magunkat, beszéljünk a múltról ,a jelenről és, említsük meg a jövőt is, mert ma már a távolság  nem képez akadályt, hogy kezet nyújtsunk a másiknak, üdvözöljük ismerőseinket, barátainkat. Igyekszünk meg- és bemutatni magunkból mindazt, amit igazán szépnek, értéknek, pótolhatatlannak tartunk, amiért szeretünk mi is, és szerettek őseink is ezen az erdőkkel mezőkkel tűzdelt, szántókkal borított szép  alföldön élni.

Reméljük, hogy  honlapunk böngészése során sok fontos információt tud gyűjteni.

Ha kedvet kap a honlapon olvasottak, illetve az itt látható képek alapján nyugodtan írjon a

bartapuszta@gmail.com címünkre.

Jó idõtöltést és szép napot kívánok!

                                                                                      Tájékoztató

A honlapon található bármely tartalom kizárólag tájékoztató jellegű, magán akciókra, célokra nem etikus felhasználni minden esetben egyeztetni kell a tartalomszolgáltatóval.

A tartalom üzleti vagy más célból, bármilyen módon, illetve bármilyen közvetítőeszköz használatával történő további, illetve újbóli megosztása tilos, kivéve, ha ahhoz a tulajdonos előzetesen hozzájárul.

A honlapon megjelenő tartalom egészének vagy részének bármilyen módon történő reprodukciójához, másolásához, sokszorosításához továbbításához vagy létrehozásához ugyancsak a tulajdonos előzetes hozzájárulása szükséges.

Bartapuszta Népház  pozíciója

A szentmiklósi tanyák

Akik kézbevették a „Mesélnek a szentmiklósi utcák” című helytörténeti kiadványt, s abban a 189 utca-tér névadóinak rövid történeteit elolvasták, szembesülhettek egy képzeletbeli helytörténeti vetélkedőn elért eredményükkel.

Szentmiklós helytörténeti emlékei megőrzésének fontosságát a II. világháborút követő évtizedekben a helyi vezetés nem ismerte fel, s ami a legszomorúbb, sok esetben nem is akarta. A múlt végképp eltörlését szorgalmazta, s nem ismerte fel, - vagy nem is akarta felismerni - hogy a múlt elválaszthatatlanul egybekapcsolódik a jelennel, a jelen pedig elkerülhetetlenül a jövőbe torkollik.

A továbbiakban a „Mesélnek a szentmiklósi utcák” folytatásaként miklósi tanyák - vázlatos, korántsem teljes! - történeteit próbálom igaz mesék formájában közreadni, s ezzel szeretnék emléket állítani Szentmiklós parasztságának, ill. fejet hajtani a szántó-vető ember emléke előtt. Ne felejtsük el, valamikor Szentmiklós lakosságának mintegy háromnegyede a mezőgazdaság területén próbált boldogulni!

A parasztság meghatározója volt városunk arculatának, életének, a várost mindig is mezőgazdasági jellegű településként ismerték. Erre utal a közelmúltban kiadott várostérkép szöveges bemutatkozása. Íme: „Törökszentmiklós 25.000 lakosú alföldi kisváros, ipar-agrár jellegű település, amelyet főként a kenyér- és takarmánygabona-termelés, a gyümölcstermesztés, a szarvasmarha, sertés- és baromfitenyésztés, a gabona- és baromfifeldolgozás, a mezőgazdasági gépgyártás és javítás jellemez.” 2009-ben az Európai Unió közösségében és tagjaként a fenti jellemzők sajnos negatív értelemben jelentősen módosultak.

Ezen okok boncolgatása, s következményeinek bemutatása jelen írásnak nem feladata. Térjünk rá a szentmiklósi tanyákról szóló igaz mesékre. A tanya fogalma jellegzetes magyar sajátosság, az alföldi tanyák világa az Európai Unióban ismeretlen fogalom! Mi a tanya? Általában alföldi települések határában - így Szentmiklóson is - házból és gazdasági épületekből álló kis gazdasági egység. (Írásom csak ezzel foglalkozik!) A tanya kifejezés használatos más értelemben is, pl.: a pásztorok, művészek, farkasok, denevérek, a boldogság tanyája stb-stb. Ismeretes a tanyabokor, tanyacsoport, tanyaközpont, tanyarendszer, tanyafalu, tanyahajó, tanyaház stb. elnevezés is. Melléknévként is használjuk, pld. tanyai, tanyás, tanyasi. (Ez utóbbit lenéző értelemben is!)

Nem ismeretlen a tanyázik népies kifejezés, amikor valaki, valahol huzamosabb időre letelepszik, ottfelejti magát. A paraszttanyák általában különösebb rendszer nélkül keletkeztek, s a későbbiekben emiatt adódtak problémák. E megállapítás alól városunk tanyavilága sem kivétel. Hogy mikor épültek az első tanyák Szentmiklóson, pontosan aligha deríthetők ki. Gondoljunk bele, amikor a törökök 1685-ben elhagyták a szentmiklósi palánkvárat, hogy mi maradt utánuk, s az azt követő tatárpusztítás és a császári zsoldosok fosztogatása után. Leölt, elhurcolt és elmenekült emberek tömege. A gyérszámú megmaradt lakosság az árterületek szigeteit, nádasait választotta búvóhelyül. Almásy I. János 1700-ban kapta meg a hatalmas, de lakatlan szentmiklósi birtokot. Fia, Almásy II. János hamarosan rájött, hogy a vadvízország, a hatalmas puszták megművelés nélkül vajmi keveset, inkább semmit nem érnek. 1720-ban a város újratelepítéséről döntött. A betelepülőknek számos és jelentős kedvezményt biztosított, igaz nemcsak emberbaráti gesztust gyakorolt, hanem a saját jól felfogott gazdasági haszna is vezérelte.

A kedvezményezett időszak mindkét fél számára elfogadható volt, 1720-tól kezdve a folyamatos betelepülések hatására újra feltámadt poraiból Szentmiklós, 1738-ban már elnyerte a mezőváros (oppidium) címet is. A Szentmiklósra települők és leszármazottaik hamarosan termővé varázsolták a megművelhető földeket, melyekhez ún. szabad földfoglalással jutottak hozzá. A szabad földfoglalást akkor még nem akadályozta semmi, mindenki annyi földet foglalt magának, amennyit meg tudott művelni. Ezeket a szabad földfoglalókat nevezték megülő taxás jobbágyoknak, akiknek szabad költözködési joguk volt, amennyiben kötelezettségüket teljesítették az állam, az egyház, a megye, illetve a földesúr felé. Egy-egy földfoglalás időtartama 5 év volt. 1740 után a szabad földfoglalás átalakult újraosztó faluközösségi rendszerré, ami azt jelentette, hogy a szentmiklósi határ megművelhető részét a gazdák között igaerő arányában osztották fel, s sorshúzással döntötték el, hogy abban az évben ki, melyik területet használhatja, a legelő azonban változatlanul a közösség tulajdonában maradt.

Ennek következtében nyilvánvalóan még nem beszélhetünk tanyavilágról. 1770 után (Mária Terézia és II. József uralkodása alatt) a taxás földhasználókból, az ún. urbárium előírásainak megfelelően szolgáltató jobbágyok lettek, a szabad költözködési jog meghagyásával. Változást az 1848-1849-es évek hoztak, a forradalom eredményeként megszűnt a jobbágyvilág, polgári tulajdonnal rendelkező gazdavilág lépett a helyébe. A fentiek ismeretében Szentmiklóson a tanyák kialakulása csak 1849 utánra valószínűsíthető. A tanyák a XIX. század első felében a határba telepített gazdasági udvar szerepét töltötték be, a második felében már általánossá vált az Alföldön a tanyarendszer. Szentmiklóson a gyorsan növekvő népesség ellátása, a gabona iránt megnyilvánuló kereslet a szántóművelés kiterjesztését, a növénytermesztés és az állattenyésztés közötti kapcsolat megteremtését követelte meg. A távoli szántókat nem lehetett a város belterületéről művelni, viszont a polgárok sem akartak végleg kiköltözni, mert elveszítették volna a város által nyújtott kiváltságaikat. Ez az ellentétes irányba ható kényszer hozta létre azt a sajátos tanyarendszert, amelyben a család állandó otthona a város volt, a család munkaképeskorú tagjai csak dologidőben költöztek ki a határba, s csak a távoli pusztákon, külső legelőkön létesülő tanyák lakói szakadtak ki a város közösségéből.

Tanya ott épült fel, ahol az ásott kút megfelelő minőségű-mennyiségű vizet adott! A tanyák kialakulása tette lehetővé a mezőgazdasági termelést az eddig elvadult területeken. Érdemes megjegyezni, hogy amíg a tanyák a várossal szoros egységet képeztek, addig nem voltak hátrányban a várossal szemben. Megjelent azonban a műszaki-intézményi infrastruktúra és hátrányba kerültek a tanyák. (Pl.: amíg a világítás módja a mécses, a gyertya, a petróleumlámpa volt, azonos volt az „ellátás” a várossal.) A tanyai lakos akkor a városban is otthon volt, sőt a városba ment haza. Szentmiklóson a tanyák építése a XIX. század második felében gyorsult fel, az 1883-ban készült katonai térképen már számos tanya fel van tüntetve tájékozódási és magassági pont színhelyéül, többek között a Bárándi, Böhm, Favos, Mészáros, Mihály, Okulicsányi, Péteri, Pozderka, Schifsech, Tassi, Tóth stb. tanyák. Dr. Gyergyói János megállapítása szerint a huszadik század húszas és harmincas éveiben Bartán, a Kisbartahalom dűlőben, a Kuczori dűlőben, a Földvárhalom I. dűlő és a Pozderka dűlő területén alakultak ki közép- és kisparaszti gazdaságok, tanyák. (Megjegyzés: a megállapítás az Alkotmány Tsz. akkori területére vonatkozott.) A megállapítás a város más területére is elfogadható. Pl.: a Karancs dűlőben 1941-ben 44, a Kenderparti dűlőkben (I-II) 23, a Nagyvölgy dűlőben 41, Földvárhalom II-V. dűlőiben már 129 tanya létezett.

Álljon itt emlékezetül: a Kenderföldi-parton a ma már nem létező Felső-tanyákon 1940-ben 1708 lakos volt, ma már egysem! 1945-ben megtörtént a földosztás (földreform), Törökszentmiklóson 1369 nincstelen család kis birtokhoz jutott, amelyből megélhetését kívánta biztosítani. Kétségtelen, a földosztás évszázados földéhséget csillapított, megindult a tanyák tömeges építése. Csak az Alkotmány Tsz. területén (Földvárhalom I., Kisbartahalom, Pozderkahalom, Barta I., illetve Barta II., Szenttamás-puszta, illetve a Kuczorioldal dűlők) az 1934-ben már meglévő 479 tanya 1952-re 519-re növekedett, tehát 50 db új tanya épült. 1952 után Törökszentmiklóson már nem adtak ki új tanyára építési engedélyt. Ennek oka: 1950-ben indult meg városunkban kiterjedten a szövetkezetbe tömörítés első szakasza, egyben a tanyavilág módszeres felszámolása. A módos középbirtokosok tanyáira azonban szüksége volt a szocialista agrárszektornak. Ezek jókora lakóépülettel, állattartó istállókkal, ólakkal, színekkel, különböző tárolókkal, jelentős földterülettel (40-100 kh.), számos igavonó állattal, gépekkel, szerszámokkal, tehát mindazokkal rendelkeztek, amelyek az alakuló szövetkezetek számára nélkülönözhetetlenek voltak.

A szocialista agrárszektornak törnie kellett a fejét, hogy ezekhez a tanyákhoz hogyan juthatnak hozzá díjtalanul. A példának említett Alkotmány Tsz. (a beolvadt tsz-ekkel együtt) első központja 1951-1953 között a V. Nagy tanya, 1953-ban a második pedig a Kisbartahalom dűlő 7. sz. alatti Bottlik tanya volt. Brigádszállások létesültek a Bottlik, Pató, Hajnal, Bacsa, Gaál, Sárándi, illetve a Vadai tanyákon. A létrehozott üzemegységek helyei: Barta, a szenttamási Pató tanya, Bottlik tanya. Fülöp Lajosné, Elekes Sándor, V. Nagy Sándor tanyáin helyezték el a terménytárolókat, a szarvasmarha- és sertéstelepeket. A Balogh tanyán lóistálló, a Cs. Szabó és Elekes tanyán csibenevelő, a Gaál tanyán szarvasmarha-istálló kapott helyet. Visszakanyarodva a tanyatulajdonosokhoz: a középbirtokos parasztok egy-egy határrész, dűlő, tanyasor meghatározó személyiségei voltak. Közös jellemzőjük, hogy a két világháború között, többnyire a külterjesről a belterjes gazdálkodásra tértek át. Fiaikat taníttatták, közülük egyiknek vissza kellett jönni gazdálkodni. Tanyai olvasókörökben, gazdakörökben, ezüst- és aranykalászos tanfolyamokon, gazdaasszonyképző tanfolyamokon művelték magukat. Ezt a célt szolgálta a Bartai olvasókör, illetve az Almásy és Petőfi út sarkán ma is álló Gazdasági iskola (ma a Székács iskola része.) Kezdett kialakulni dán mintára a családi gazdálkodás. Őket figyelte a többi kisparaszt, őket igyekeztek utánozni, s lépést tartani velük. Nem véletlen, hogy a kommunista agrárszektor őket győzködte a szövetkezetek szervezésekor, hol szépen, hol keményen. A középparasztok többsége azonban nem mondott le önként tanyájáról, birtokáról, jószágairól.

A Rákosi-rezsim, hogy hozzájusson (díjtalanul!) a középparasztság birtokaihoz, kulákká, a dolgozó nép és a falu ellenségeivé nyilvánította őket. Korábbi nincstelen, irígykedő agrármunkásokat jelöltek ki dűlőbiztosoknak, akik amúgy is ellenségei voltak a szorgalmuk által vagyonnal rendelkező gazdáknak. Hol „büdös”, „piszkos” parasztnak, hol népnyúzónak titulálták őket, akik a hivatalos szöveg szerint, mint elnyomó réteg, a kizsákmányolásból éltek. Ezek a dűlőbiztosok, akik rendőrök, vagy ávósok is lehettek, szüntelenül járták a határt, keresték a mondvacsinált ürügyeket a feljelentéshez. Pl.: ha a kutya kötve volt, az volt a baj, ha nem, akkor az volt a baj. A „kulák” akármennyit fizetett az adóhivatalnál, mire hazaért már újabb felszólítás várta, hogy azonnal rendezze adóhátralékát, amely annál nagyobb összegre ugrott, minél többet fizetett ki belőle. Gyakori volt a megalázás, a fizikai kényszer, verés, kipellengérezés, hajlenyírás. Ezekről sokat tudna mesélni Szentmiklóson a Kossuth Lajos úton ma is álló „Magyar ház” pincéje! (Árvai fényképésszel szemben.) A legsúlyosabb kihágás a beszolgáltatási kötelezettség hiányos teljesítése, elmulasztása volt, erről az idős emberek vég nélkül tudnának beszélni. Beszolgáltatási kötelezettség alá esett minden olyan termék, amit a gazdaság állított elő, legyen az tojás, tej, zsír, gabona stb., vagy a nálunk ismeretlen amerikai mogyoró, gyapot. Egy jellemző példa: lakodalmakra szokás volt disznót vágni. Disznóvágás csak engedéllyel történhetett, ennek feltétele, bizonyos mennyiségű zsír, szalonna beszolgáltatása volt. Ha valaki nem trükközött egy kicsit, vagy az átvevő nem nézett félre, bizony a lakodalmi nép éhen maradt.

Anyukám sírva-nevetve mesélte már később, hogy volt olyan beszolgáltatandó termék, amit csak úgy tudott teljesíteni, hogy a piacon megvásárolta a hiányzó mennyiséget. (pl. napraforgót). A nálunk életidegen gyapot beszolgáltatása csak úgy volt teljesíthető, ha a gyapotgubókat forró kemencébe rakták, hogy a gubók kinyíljanak. Az állam gondoskodott arról, hogy a gazdálkodó a kicsépelt saját gabonájából a beszolgáltatást egyenesen a cséplőgéptől szállítsa be a gyűjtőhelyre. Hogy a családnak megmaradt-e a fejadagja, a jövő évi vetőmagja, az nem érdekelte a hatalmat. Gyakorlattá vált a földek ellenőrzése, előírták a szántás, vetés, talajművelés aratás stb. időpontjait is. Ezek elmulasztása szabotázsnak minősült, legtöbb esetben börtönbüntetéssel végződött. A gazdák tönkretétele a beköltöztetésekben is megnyilvánult. Pl. a gazda városi házában bérlőket helyeztek el, mondván, hogy a gazda úgysem lakja, mivel dologidőben a munka a tanyához kötötte. Vagy akár szentmiklósi példa is lehetne: a gazdának tanyája helyett felajánlottak távoli, másik határban egy romos épületet és oda átköltöztették. Kényszerűségből az átköltöztetett gazda a romos épületet lakhatóvá tette, vesztére, mert később visszaköltöztették az időközben lepusztult régi tanyájába. A tanyavilág a hatalomtól akkor kapta meg a kegyelemdöfést, amikor megszüntették a tanyasi iskolákat, tanácsi kirendeltségeket, orvosi rendelőket, postákat, boltokat, termény-átvevőhelyeket, gazdaköröket, vasúti megállókat, stb. Az állami költségvetésben ugyanis „elfelejtették” a tanyaközpontok fejlesztését és fenntartását betervezni! (S ma, hasonló helyzetet a kisfalvak élnek át: tudatosan megszüntetik az iskolákat, postákat, orvosi rendelőket, gyógyszertárakat, óvodákat, vasúti megállókat, stb. Ugyanaz a módszer mint a tanyák esetében, a kistelepüléseket az állam már nem csak „elfelejtette”, hanem már tudatosan is tönkre akarja tenni!) A szocialista hatalom elérte a célját, tönkretette és megszüntette a paraszti középréteget, tanyáikon alakultak meg az első szövetkezetek.

1960-ban Kádárék hajtották végre a második szövetkezetesítési hullámot. Ennek során a korábbi kisgazdaságok csereingatlanként a legrosszabb minőségű földekre szorultak, magánkézben nagyon kevés föld maradt, kitették a város határába a „Szövetkezeti város” táblát. A tanyarombolás ettől kezdve szabadult el igazán. A nagyüzemi termelés megalomániája során előbb a termelőszövetkezeteket vonták össze, nálunk Aranykalász és Béke néven. Aztán az erőgépekkel és minden társadalmi-gazdasági megszorítással a tanyák ellen fordultak, mondván, hogy azok a nagyüzemi gazdálkodás útjában állnak, visszahúzó erőként működnek. A hatalom tehát elérte a célját, a tanyavilág gyakorlatilag megszűnt. Nálunk Szentmiklóson az előbbi megállapítást alátámasztja az 1994-es szavazókörök összeállítása is. 20 szavazókörből csak ötben szerepeltek tanyás területek, dűlők.

Az öt szavazókörből egyetlenegyben tömörítették a tanyás területek zömét, a többi négy már inkább belterületi szavazókör volt. A 2010-es választások során még rosszabb kép prognosztizálható. A rendszerváltás (változás?) utáni időszak igen ellentmondásos, valahogy úgy néz ki a magyar mezőgazdaság, mint akinek nincs gazdája, idegenek fenik a fogukat a magyar földre. Azt mindenkinek világosan kell látni, hogy nekünk magyaroknak a legnagyobb természeti kincsünk a föld. Az egyik legjobb adottságunk a földszeretet máig is él a tanyák tulajdonosainak leszármazottjaiban. A magyarok „természete” a szorgalom és fönnmaradunk, ha hagynak végre bennünket kibontakozni és sorsunkat szabadon irányítani. Hazánk sose lesz a „vas és acél” országa, a mezőgazdaságnak van évezredes hagyománya. Ezért önös érdekből nem tönkretenni kell, ahogy ma bánnak vele, hanem az egész társadalomnak támogatni. Galsi Lajos (Részletek a készülő „Mesélnek a szentmiklósi tanyák és dűlők” című munkából.)
(Törökszentmiklósi kalendárium 2010)

________________________________________________________________________________________________________________________________

A TANYAVILÁG TÖRTÉNELMI KIALAKULÁSA.

 A magyarok Árpád vezérlete alatt, a 9. században foglalták el a mai Magyarországot. A félnomád nép elhagyta kezdetleges hazáját Ázsiát, és jobb legelők keresésére indult. Mint harcias pásztornép azonban csak rövid ideig maradtak egy-egy helyen. Végre mostani hazánkban találták meg a kívánságuk szerinti helyet: erdőkben, legelőkben és vízben gazdag sík földet, melyet köröskörül hegységek védtek. Az új hazában folytatták eddigi életmódjukat. Nyáron nyájaikkai állandóan künn tartózkodtak, legelőről legelőre vándorolva, csak télen tartózkodtak állandóan egy védett helyen víz közelében, hol a gyengébb vagy beteg állatjaik számára a tél hidege elleni védelmül «ólakat» építettek. Ok maguk sátrakban laktak. Ilyen volt az első magyarok élete.

Szent Istvánnal  (997—1038) új korszak kezdődött Magyarországon.

Ε nagy király teljesen újraszervezte az országot; messzemenő tervet dolgozott ki, melynek keretében kis falvakkal a belső telepítést is előmozdította, így akarván biztosítani a nép jólétét, a honvédelmet és népének a keresztény hitre való térését. Ε célból szerzeteseket is hozott országába, kiknek nagy birtokokat ajándékozott. Ez az intézkedés nemcsak lelki, hanem anyagi szempontból is nagy jótétemény volt az országra, mert Szent Benedek fiai a lelkek üdvének munkálása mellett földi dolgokban is oktatták a népet: megtanították a talaj mívelésére, a vizek szabályozására és öntözésre a szárazság idejében. Szent István uralkodása így hazánkra a jólét és áldás ideje volt. Ez a szerencsés fejlődés, melyet első nagy királyunk indított meg, századokon át folytatódott. Az ország jólétben élt, a falvak egyre szaporodtak, a földmívelés fejlődött. A dákoktól és keltáktól még a Krisztus előtti századokban hazánkban meghonosított és a rómaiaktól tovább fejlesztett földmívelés nagy lendületet vett: gabonát, gyümölcsféléket, zöldségneműeket termesztettek, szőlőt műveltek, állattenyésztéssel, vadászattal, halászattal foglalkoztak, sört készítettek.

1219-ben az eddigi békés fejlődést a kunok zavarták meg, kik a mongoloktól szorítva, Kuthen királyuk vezérlete alatt jöttek keletről. Ε nép életmódja élénken emlékeztetett a 9. századi magyarokra. Ők is csak télen tartózkodtak egy helyen jobban megerősített szállásuk körül, melyet állatjaik részére készítettek. Eleinte ellenséges viszonyban voltak a falvakban élő magyarokkal, kiknek hatása alatt azonban ők is hamarosan állandó lakásokba telepedtek le, főként a tiszamenti sík területen. A területet ma is «Kunság»nak hívják. A téli szállásból hol falvak (innen a községnevek, mint Árokszállás, Szabadszállás, Kisújszállás) keletkeztek, hol meg magánosan álló szállások, tanyák.1 Néhány évvel a kunok után újabb betörés zavarta meg hazánk fejlődését.

 Batu khán 1241-ben mongol-tatárjainak az élén betört az országba. IV. Béla király nem tudta őket magyar seregeivel feltartóztatni. A tatár hordák elpusztították a falvakat, legyilkolták a lakosságot. Midőn Batu khán később csapataival kivonult, egy tönkretett ország maradt utána. A falusi lakosság elhagyta falvait és vagy erdőkbe, vagy városokba menekült, hol többé-kevésbbé biztonságban voltak a tatárok előtt. IV. Béla újjászervezte az országot: városokat és megerősített várakat alapított az ijedt lakosságnak új betörések elleni védelmére. A tönkretett és gazdátlan pusztákat városoknak és telepeseknek adományozta. IV. Bélát tehát úgy tekinthetjük, mint az úgyszólván egészen elpusztult Magyarország második alapítóját. Ez a nagy uralkodó a feldúlt pusztaságból teremtette újjá az országot.

Az állapotok lassankint megjavultak. Az állattenyésztés újra megindult, de a földmívelést újabb betöréstől való félelemből mindinkább elhanyagolták.  A Nagy-Alföld lassankint megint benépesedett, de a Szent Istvántól tervezett fejlődés — sajnos — abbamaradt. A 16. században egy újabb, az eddigieknél is rettenetesebb csapás zúdult az országra, mely elpusztított és tönkretett mindent, ami eddig kialakult.  A mohácsi ütközet után (1526) a törökök elárasztották az országot, pusztítva, rabolva, gyilkolva mindenfelé. Elűzték a nagybirtokosom kat és elvették földjeiket, a kisbirtokosokat adókkal tették tönkre. A szpahiknak adományozott falvak elpusztultak vagy elviselhetetlen adók súlya alatt nyögtek. Csak a városoknak volt jobb sorsuk: ők csak a szultannak voltak adófizetői és ezért méltányosabb kezelésben részesültek. A földmívelő lakosság elhagyta falvait és részint a városokba költözött, részint erdőkbe és nádasokba rejtőzött a legyilkolás, az adók és az ellenségnek teljesítendő katonáskodás elől. Az elpusztított falvak és az elűzött nemesek földjeit a nagy városokban lakó törökök bérelték alacsony áron. Ez az eredete az alföldi városok nagy földbirtokainak. A török hódoltság a teljes pusztulás kora2 : a falvak eltűntek, földjeiket senki sem művelte, nagykiterjedésű erdők elmocsarasodtak vagy kiszáradtak, a folyómedrek eliszaposodtak és áradásokat idéztek elő vagy új mellékágakat létesítettek és szaporították a mocsarakat. Az utazók, kiknek ez időben Magyarországon keresztül vezetett az útjuk, egyetértően nyilatkoznak a török uralom pusztításairól. Lambion, a császári sereg egy tisztje beszéli, hogy mindenfelé csak pusztaságot látott, kevés falut, házak helyett csak kunyhókat. A nagyváradi káptalan jelenti püspökének, hogy 1694 táján Békés megye csak vadállatoknak és az ég madarainak volt tanyája. Takáts Sándor történetíró szerint évenkint több falut nyelt el a mocsár. Ez az állóvíz egészségtelenné tette a levegőt és a környék lakói közül sokan a tifuszszerű «morbus hungaricus»-ban haltak meg. A földek, melyeket az árvíz megkímélt, terméketlen, bozótos pusztasággá változtak. Valóban szomorú kép, melyről az egykorú írók úgy emlékeznek meg, hogy Magyarország teljes pusztulása. Egyes számszerű példák még élénkebben tüntetik fel a pusztulás méreteit. Zsilinszky Mihály írja, hogy Csongrád megye 140 falujából csak 16 maradt meg; Haan szerint Békés megye területén 130 faluból ma csak, az újabb statisztikai adatok szerint, harmincat találunk. Debrecen határában valamikor 12 község feküdt, melyeknek földjei most e városba vannak kebelezve. Az elszegényedett és megtizedelt lakosságnak csak egy megélhetési lehetősége maradt: az állattenyésztés. Az elhagyatott mérhetétlen területeken számos nyáj töltötte a nyarat és telet. A nagy nyájak, csordák lazává tették a talajt. Az Alföld sok része teljesen elhomokosodott és elvesztette termékenységét. Ilyen volt Magyarország, midőn a törökök 150 évi uralkodás után kénytelenek voltak az országból kivonulni a 17. század végén ama döntő vereség után, melyet I. Lipót rájuk mért. A törökök gazdag országot foglaltak el és sivatagot hagytak vissza. A legsürgősebb teendő volt az elhagyott birtokok méltányos felosztása. Ε célból a király kinevezte a Neoacquistica Commission, melynek föladata volt mindenkinek visszaadni a birtokát, ki birtokjogát igazolni tudta. A Neoacquistica Commissio előtti tárgyalásokon természetesen kevesen bírták irataikkal igazolni a birtokhoz való jogukat, mert a hosszú háborúskodás idején az adománylevelek nagy része elveszett s különben is aszerint, hogy az illető birtokrészen ki volt az uralkodó, vagyis az országrész tényleges birtoklója, az aszerint adományozta az időközben gazdátlannak nyilvánított területeket párthíveinek. Előfordult tehát, hogy egy-egy birtoktestre háromnégy különböző család tartott igényt, bár birtokjogát szabályszerűen igazolni nem tudta. Így érthető, hogy a Neoacquistica Commissio működése az ország nagy része előtt ellenszenves volt. Az Egyház is visszakapta birtokait. A tulajdonos nélkül maradt területek a kincstár tulajdonába mentek át; ezeket a király elajándékozhatta. Ez volt az eredete sok új nagybirtoknak.

Sem e földpolitika, sem Mária Teréziának 1766 szeptember 13-i rendelete, mely a különböző megyéket és városokat földmívelők telepítésére hívta fel, a földművelést nem tudta virágzásba hozni. Az állattenyésztés óriási rideg nyájak formájában maradt továbbra is 30 az Alföld egyetlen jövedelmi forrása. Még idegenek is, nevezetesen  bolgárok, görögök, örmények óriási területeket béreltek Magyarországon, hogy a szomszéd, sőt messzefekvő országokban (Ausztria, Németország, Cseh- és Morvaország, Dalmácia, Velence, Lengyel-- és Oroszország) összevásárolt állatjaikat rajtuk elhelyezzék. Az erdők irtása és az egyre növekvő állatlétszám állandósította a szerencsétlenséget: az Alföld egyre jobban elhomokosodott és kiszáradt. A futóhomok egyik napról a másikra fákat, erdőket, sőt egész tavakat borított be. Kaán Károly egy két érdekes példát hoz fel erre. Kecskeméten 1850 körül egy udvaron kútásás közben kilenc méter mélységben kb. 50 tyúktojást, egy vasvödröt és vésőt találtak. Ugyanazon szerző szerint 1792-ben Kecskemét határának, mely 12 négyzetmérföld nagyságú, egyhatoda volt homokkal borítva; néhány évvel később pedig, 1805—1806-ban, ugyanazon területnek már a fele, azaz hat négyzetmérföld. Ki volt e nagy területek tulajdonosa?

A falvak eltűnése után a földeket a nagybirtokok és a nagyközségek foglalták el. Nem voltak tanyák és kisbirtokok. A 18. században a viszonyok egyébként sem kedveztek a tanyai telepedésnek.2 A legnagyobb akadálya ennek a földközösség volt: a mezők és legelők a városnak, az összes polgároknak közös tulajdonát képezték. A városi tanácsnak volt feladata a földeknek kiosztása kihasználás céljából a polgárok közt bizonyos számú évre. Emellett minden község területe fel volt osztva három nyomásra, az egyes nyomások csak meghatározott termékek számára. Ezért minden polgár minden egyes nyomásból kapott földet. Hogyan állt volna így a polgárnak érdekében házat építeni oly területen, mely nem volt az övé? Micsoda előnye lett volna az egyik területre épített házából, ha még más területeket is kellett művelnie? Mária Terézia uralkodása alatt, 1770-ben, megszűnt ez a földközösség. De a földbirtokok továbbra is nyomások szerint maradtak szétszórtan és elválasztva. A Nagy-Alföld egyes helyein azonban nem így volt. Például a Hajdúság és a Kunság sohasem ismerték ezt a rendszert. A nép régtől fogva szabadon rendelkezett a földdel.

 1730-tól kezdve pedig már tanyákat és szállásokat is találni, de ezeket csak nyáron lakták. Más nagy akadályai is voltak a tanyai telepedésnek. A török háborúk és az utánuk következő zavarok alatt rablóbandák alakultak, melyek a kiterjedt nádasokban találtak menedéket. A gazdacsaládck biztonsági szempontból sem telepedhettek le magánosan a külterületen. A városok is rossz szemmel nézték az ilyen belső telepedéseket és minden erővel megakadályozták. Ezek az emberek ott künn — ez volt a vád — csak segítik, rejtegetik az üldözött gonosztevőket, kivonják magukat a városi közmunkákból, nem teljesítik Isten iránti és polgári kötelességeiket (vagyis a katonai szolgálatot és az adót). Egyes városok, mint Kecskemét és Kiskunfélegyháza, egyre szigorúbb rendelkezéseket hoztak a gazdák ellen, kik a községen kívül földjeiken laktak. Ilyenek voltak: pénzbírságok, kémények és kemencék ledöntése, ablakok leszedése, testi fenyítékek, végül a tanyák lerontása. Mindazonáltal a decentralizáció mozgalma nem volt már megállítható és itt-ott a nagy városok környékén már a 18. században keletkeztek tanyák, noha akkor a közlekedő utak még ritkák voltak, úgyhogy a mezőgazdasági termékeket még a városok közelében sem lehetett értékesíteni. Mindenki tehát csak a maga szükségleteire termelt. A várostól távoleső földek óriási kiterjedésű közlegelők voltak. Ugyanilyen maradt a helyzet még a 19. század egész első felében is.

Akkor lép fel gróf Széchenyi István, a nagy államférfi és hazafi.  Ő volt az első, ki tiszta látásával felismerte azt a felbecsülhetetlen értéket, melyet az Alföld, a Nemzet bölcsője, Hazánk számára jelent. Külföldi utazásai közben szerzett értékes tapasztalatait itthon akarta gyümölcsöztetni. Egységes nagy tervet dolgozott ki az Alföld lakosságának anyagi, erkölcsi és értelmi fejlődésére. Mert, mint maga mondja,3 «anyagi lelket a dolognak nem ad; másrészről csupa szellemivei sem lakik jól. Karöltve kell tehát egyiknek a másikkal járnia.

Ennek az anyagi és szellemi reformnak keresztülvitelére gróf Széchenyi a következőket követelte az Alföld részére:  Szervezetek és egyesületek alapítása, melyek magukban foglalják az érdekelteket az összes társadalmi osztályokból. Ε szervezetek csak oly ügyekkel foglalkoznának, melyeknél az egyéni munka nem veszélyezteti a közjót. Tevékenységük az állam ellenőrzése és szükség esetén a törvényhozás rendelkezése alatt áll. Így lehet az értékes magánkezdeményezést és az állam elengedhetetlen ellenőrzését egybekötni az Alföld újraszervezésénél. A cél biztosabb elérésére gróf Széchenyi e szervezetnek helyi egyletekbe való decentralizálását javasolta, melyeket országos szervezet ellenőrizne a tevékenység egységének biztosítására.

 2. Az egészségügy javítása. Öntözőcsatornák készítésével egyúttal nagy területek válnak egészségesebbekké. Ez az eljárás eredmenyes lenne a gyermekhalandóság és a tífusz leküzdésére. Az egészségügy gondozása folytán több és erősebb gyermek nőne fel.

3. Az egész lakosság általános műveltségi fokának emelése. A népnevelés egyszerűbbé tenné a munkát, ez viszont nagyobb jólétet teremtene.

4.Pénzügyi műveleteknek és hitelnek biztosítása a szükséges beruházási munkákra. Így pl. a vízi munkákra gróf Széchenyi a következő pénzforrásokat említi: a) hitelek az állam és az érdekelt megyék részéről. b) Az egyletekbe csoportosult érdekeltek hozzájárulása. Mindenegyes tag írásban kötelezné magát a ráeső részletnek fizetésére; de az összeg csak akkor folyósíttatnék, midőn a munkák már bizonyos mértékig előhaladtak és csak ama haszon arányában, mely a munka előhaladásából az egyesekre származik. c) A központi szervezet részéről — esetleg idegenből felvett kölcsönök. Mivel a központi szervezet egyesíti és vezeti a különféle helyi egyesületeket, nagyobb biztonságot nyújtana, mert a kölcsönnek föld a fedezete.

 5. Az Alföld területének méltányos felosztása. Ideális volna oly családi birtokok létesítése, melyen egy népes család könnyen meg tud élni. Ε cél elérésére észszerű belső telepítés és az öröklési törvény reformja volna szükséges. A belső telepítés, ha országos szempontból és nem helyi érdekek szerint történik, hamarosan falvakkal töltené meg az Alföldet. Az új öröklési törvények a földbirtokok legnagyobb és legkisebb mértékét állapítanák meg a két szélsőséges baj kiküszöbölésére: egyrészt nagy latifundiumok, másrészt életképtelen törpebirtokok alakulásának megakadályozására.

6. A közlekedési eszközök fejlesztése: hajózhatókká kell tenni a folyókat és tavakat, javítani és szabályozni a természetes vízfolyás sokat és csatornákkal kötni őket össze, köves utakat építeni, vasúti hálózattal bevonni a nagy területeket. Széchenyi terve lehetségessé tenné a gazdasági termékek könnyű értékesítését és az anyagszükséglétnek, főleg a szénnek gyors szállítását.

7. Az Alföld újraerdősítése és a meglévő erdők védelme törvényhozás útján. Az erdőknek, facsoportoknak, fasoroknak, bokroknak mind esztétikai, mind gazdasági szempontból nagy jelentőségük van. Gróf Széchenyi tudatában volt annak, hogy ez az átfogó, nagy nemzeti terv csak hosszú idő alatt és nehezen valósítható meg, de tudta azt is, hogy a Nagy-Alföldnek, mint az ország szívének újraszervezése az egész országnak nagy hasznára válnék. Sajnos, Széchenyi terve nem valósult meg.

Széchenyi szellemében végrehajtottak ugyan egyes reformokat, de mivel nem voltak figyelemmel a nagy terv egységére, e részreformoknak sem volt meg a kívánt eredménye. Pedig e nagy terv teljes végrehajtása megoldotta volna az Alföldnek és tanyáinak nehéz problémáit. Eléggé bizonyítja ezt az a néhány gazdakör és földmívesegyesület, mely az Alföldön virágzik. A 19. század közepével új korszak kezdődik Európában.

1 A közlekedési és termelési technika fejlődése hatalmas lendületet vett, a gazdasági élet eddig nem látott virágzásnak indult. Mindenütt lázasan folyt a munka, minden ország nagy vasúti hálózattal látta el magát, a kereskedelem fölvirágzott, az ipar, főleg a gyáripar, eddig ismeretlen mértékben fejlődésnek indult. Ε nagy tevékenység, a lázas munka évtizedeiben az Alföld továbbra is elhanyagolt állapotban maradt: vasútja kevés, közútjai siralmasak, gazdasági élete elmaradt. Az általános fejlődés mégsem volt teljesen hatástalan az alföldi állapotokra és a gazdasági termelésre. Egyrészt a közlekedési viszonyok fejlődése az országban és a külföld felé, másrészt a kereskedem lem élénksége emelte a szántóföldek értékét. Még egy fontos tényező működött itt közre, nevezetesen a lakosság számának hihetetlen emelkedése, aminek oka egyrészt a i8-ik század telepítései, másrészt a békésebb időszak voltak. A városok hamarosan túlnépesek lettek és így sokkal több élelemre volt szükség. Ennek hatása alatt a mezőgazdálkodás egyre intenzívebb lett. A városok környéke hamarosan nem volt elégséges a szükséges élelem kitermelésére. Sor került a távol fekvő legelőterületek feltörésére és szétosztására. Kisbirtokok keletkeztek mindenfelé. Gabonaföldek és szőlők egyre terjedtek. Szabályozták a folyóvizeket és védőintézkedések történtek az áradások ellen, ezzel is sokezer hektárt nyert a mezőgazdaság. Ekkor áll elő a nehéz kérdés, hogyan lehet a messzefekvő földeket kihasználni ott-lakás nélkül.

Az állattenyésztés távolból is lehetséges volt, de a földmívelés több gondot kíván. Tanyáknak kellett keletkezniök. Ez a szükség minden akadályt elhárított. A földközösségnek és a három-nyomásos rendszernek meg kellett szűnnie: szükségessé vált a földek egy részének tagosítása. Ezt megkönnyítette az utolsó földesúri jogok megszűnése (1848) és így szabadon keletkezhettek kisbirtokok. Ε gazdasági szükségletek miatt a tanyai telepedést tiltó rendelkezések lassankint hatályukat vesztették és feledésbe mentek. A tanyai rendszer tehát, melyet immár egy évszázad készített elő, 186o-tól fogva szabadon fejlődhetett az egész Alföldön. A telepedésnek ez az új alakja eszerint gazdasági szükséglet volt, mely elől a földmívelők nem térhettek ki. Kérdés, baj volt-e ez? Bizonyára nem, mert minden szempontból kívánatos, hogy minél több ember decentralizálva éljen és művelje a földet. Magában véve tehát a tanyarendszer helyeselhető. A nagy baj csak a teljes szervezetlenség volt, melyben e rendszer fejlődött. Pedig nagyon fontos lett volna a települési rendszer és a termelés irányítására, szervezésére egy egyetemes, egységes terv kidolgozása. Kiindulási pont lehetett volna az a kísérlet, melyet Csongrád megye évekkel azelőtt végzett 1807. évi szabályrendeletével, melyet azonban a parlament 1848-ban hatályon kívül helyezett azzal az indokolással, hogy az egész országra érvényes egyetemes községi törvényt kell hozni. Az említett megyei szabályrendelet hosszú fejlődésnek volt a gyümölcse: kifáradva a tanyák létesítése elleni eredménytelen küzdelemben, a megyei hatóság szabályozni akarta e mozgalmat, ami idő múltán kész szervezetet adott volna. Az 1807-1 szabályrendelet, mely 1821., 1825., 1830. és 1834. években kiegészült, a következőket rendelte:  Igen szigorú tilalmak a csavargók, házalók és tolvajok ellen a közbiztonság kedvéért. Ez intézkedés eredményességének biztosítására és a falu őrzésére a hatóság istenfélő és becsületes, ú. n. «dűlő-gazdát» jelöljenek ki; ez ugyanazon vidék gazdáiból válasszon maga mellé munkatársakat, kik ellenőrző szemléin segítsék.

2. Ingyenes fuvarok a papok, plébánosok számára, hogy a tanyákon élő családokat meglátogathassák, mivel a papság hatásával sok gonoszságot tud megakadályozni. 3. A közutak jókarban tartása. Ε szabályrendelet legérdekesebb része az, mely a «dűlő-gazdáról» és munkatársairól szól. Az 1848-1 törvényhozás megszüntette a szervezetet anélkül, hogy más hasznossal pótolta volna, pedig ez fejlődésre képes első foka lehetett volna egy autonóm és ideális közigazgatásnak a tanyavilág számára.

 Hogy minő eredménnyel járhatnak önzetlen magán-kezdeményezések, arra Kaán1 említ példát. Nyíregyházán két nagybirtokos, névszerint gróf Károlyi Ferenc és báró Palocsay özvegye, jól átgondolt telepítést hajtottak végre csodálatos eredménnyel. 1754-től 1758-ig telepeseket helyeztek el nagybirtokaikon, földet adtak nekik művelésre, fát építésre és három évi adómentességet is biztosítottak számukra. A telepeseket származás és rokonság szerint csoportosították és helyezték el a kiosztott földeken. Gazdasági és adminisztratív tekintetben mindnyájan ugyanazon hivatalnak voltak alávetve. Gazdagodásuk arányában megvásárolhatták az általuk múveit földeket és így egyes és elszórt tanyák helyett itt jól épített, tervszerűen csoportosított, ú. n. bokortanyák keletkeztek. Mint tudjuk, ezek — sajnos — csak ritka kivételek voltak. A legnagyobb részben senki sem törődött ezekkel az emberekkel. Az állam a városok kezében hagyta nagy területeik kérdésének megoldását. A községeknek csak az volt a gondjuk, hogy el ne veszítsék adófizetőiket. Mindenképpen meg kellett tehát akadályozni új telepek keletkezését, mert ezek idő folyamán esetleg autonómiát nyernek; ezért meg kellett őrizni az adófizetőket a város földjein lehetőleg úgy, hogy ne lakjanak csoportokban. Végül pedig midőn már kifáradtak a tanyai telepedés elleni küzdelemben, melynek fejlődését megakadályozni nem tudták, nem törődtek e polgáraik érdekeivel. Az egyes emberek pedig a megértés és az anyagi eszközök hiánya miatt nem tudtak a tanyai fejlődésnek jó irányt adni. Senki sem akadályozta, senki sem segítette ezt az új alföldi telepedést. Ment minden a maga útján. Ki törődött azzal, hogy a tanyás télen-nyáron künn lakik-e a földjén családjával együtt nyomórban, magánosságban, tudatlanságban, vagy az év egy részét a városban tölti. «Hadd menjen minden a maga útján» — volt a liberalizmus klasszikus jelszava. Abban az időben, midőn az Alföld nagy területei benépesedtek, az említett szervezetlenség és nemtörődömség miatt községeinek száma nem emelkedett. Harsányi Margitnak1 Békés megyéről szóló adatai szerint a 3670 km2 -nyi területen 200 év alatt a lakosság száma i7-szer lett nagyobb, a községek száma pedig csak háromszor. A török hódoltság előtt ugyanezen területen 130 község volt, ma pedig csak 30. Ha ezzel szembeállítjuk Vas megyét a Dunántúlon, hol nem volt török uralom, 3298 km2 területen 294 községet találunk. Ε számok világosan beszélnek.

Ε rendellenes fejlődés hozta létre az Alföldet jellemző nagy gazdavárosokat és mammut-községeket — az ideális társadalmi egyséséget képező, 100—500 házból álló kisebb községek helyett. Határaik kiterjedése oly nagy, hogy a közigazgatásnak, az iskolának és egészségügynek szervezése legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik. Így Kecskemét város egymaga, Gesztelyi1 és Kaán2 adatai szerint, 8285 tanyát számlál, míg Szeged városában 40.000 ember lakik 9247 külső tanyán. Miért nem foglalkozott a kormány és a közvélemény e kérdésekkel? Ez megfoghatatlannak látszhatik előttünk, mert a közhatalmak megfelelő intézkedése sok bajnak vehette volna elejét. Steinecker3 szerint a háború előtti felfogás sokban eltért a maitól: általános volt a vélemény, hogy az Alföld igen gazdag terület, mely nem szorul segítségre. Az egész magyar belpolitika más irányban volt lekötve, a régi Magyarország égető kérdése a nemzetiségi kérdés volt. A belpolitika az ország egyéb részeivel volt kénytelen foglalkozni és elhanyagolta a színmagyar, csendesnépű Alföldet.

A Nagy- Alföld lakói majdnem mindig az ellenzékre, az 1848-as Kossuth-pártra szavaztak, mert Kossuthban látták fölszabadítójukat. «A magyar jobbágyfölszabadításnak négy főkorszaka és négy fővezető alakja van. Ezek: Mária Terézia, II. József, gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos. Kétségtelen, hogy a három elsőnek éppen annyi érdeme van, mint a negyediknek.» Az Alföld ellenzékisége nem egyszer akadályozta meg a szükséges reformokat. Végül Darányi miniszternek és gróf Apponyinak kezdeményezésére a kormány is kezdett foglalkozni e kérdéssel.

1912—1913-ban a kormány Czettler Jenőt, a Magyar Gazdaszövetség igazgatóját bízta meg, hogy vizsgálja meg a tanyák gazdasági, kulturális, szociális és vallási helyzetét. A háború — sajnos — félbeszakította e munkát és a kommunizmus megsemmisítette e vizsgálát igen fontos és értékes iratait. A múlt ismertetése után lássuk, milyen a kérdés jelene. Most már nincs hamis kép az Alföldről. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesülettől és a Faluszövetségtől a háború után rendezett néhány kongresszus és egy sereg könyv és cikk feltárták az ország előtt a tanyák nehéz problémáját. Csonka-Magyarországnak nagyobb szüksége van Alföldjére most, mint valaha volt. Sajnos, a munka még mindig lassan halad előre. Az 1920-as földreformmal kapcsolatban sok lehetőség maradt kiaknázatlanul. Így pl. könnyű lett volna a földreformot helyes telepítési tervezettel összekapcsolni. Mint Czettler Jenő  mondja, csak a pillanatnyi szükségnek akartak eleget tenni, a hirtelen és erőszakosan fellépő szociális követelményeket akarták kielégíteni a helyes földbirtokpolitikához hiányzott a legszükségesebb eszköz, a telepítés.

A MAGYAR TANYAVILÁG

IRTA:

HABSBURG ETELKA FŐHERCEGNŐ

BUDAPEST A SZENT ISTVÁN-TÁRSULAT KIADÁSA

1938