Kezdőlap

                                     Kedves Látogató!


 A honlappal szeretnénk elérni, hogy egyszerűbbé váljon az információáramlás, az információhoz való hozzájutás mindenki számára. Szeretnénk e honlapot mindig friss tartalommal megtölteni, naprakész információkkal ellátni.

   Bartapuszta  lakói száma ma már csekély, ám épp ez a rohanó világ s találmányai adnak nekünk lehetőséget arra, hogy megmutassuk magunkat, beszéljünk a múltról ,a jelenről és, említsük meg a jövőt is, mert ma már a távolság  nem képez akadályt, hogy kezet nyújtsunk a másiknak, üdvözöljük ismerőseinket, barátainkat. Igyekszünk meg- és bemutatni magunkból mindazt, amit igazán szépnek, értéknek, pótolhatatlannak tartunk, amiért szeretünk mi is, és szerettek őseink is ezen az erdőkkel mezőkkel tűzdelt, szántókkal borított szép  alföldön élni.

Reméljük, hogy  honlapunk böngészése során sok fontos információt tud gyűjteni.

Ha kedvet kap a honlapon olvasottak, illetve az itt látható képek alapján nyugodtan írjon a

bartapuszta@gmail.com címünkre.

Jó idõtöltést és szép napot kívánok!

 

A szentmiklósi tanyák

Akik kézbevették a „Mesélnek a szentmiklósi utcák” című helytörténeti kiadványt, s abban a 189 utca-tér névadóinak rövid történeteit elolvasták, szembesülhettek egy képzeletbeli helytörténeti vetélkedőn elért eredményükkel.

Szentmiklós helytörténeti emlékei megőrzésének fontosságát a II. világháborút követő évtizedekben a helyi vezetés nem ismerte fel, s ami a legszomorúbb, sok esetben nem is akarta. A múlt végképp eltörlését szorgalmazta, s nem ismerte fel, - vagy nem is akarta felismerni - hogy a múlt elválaszthatatlanul egybekapcsolódik a jelennel, a jelen pedig elkerülhetetlenül a jövőbe torkollik.

A továbbiakban a „Mesélnek a szentmiklósi utcák” folytatásaként miklósi tanyák - vázlatos, korántsem teljes! - történeteit próbálom igaz mesék formájában közreadni, s ezzel szeretnék emléket állítani Szentmiklós parasztságának, ill. fejet hajtani a szántó-vető ember emléke előtt. Ne felejtsük el, valamikor Szentmiklós lakosságának mintegy háromnegyede a mezőgazdaság területén próbált boldogulni!

A parasztság meghatározója volt városunk arculatának, életének, a várost mindig is mezőgazdasági jellegű településként ismerték. Erre utal a közelmúltban kiadott várostérkép szöveges bemutatkozása. Íme: „Törökszentmiklós 25.000 lakosú alföldi kisváros, ipar-agrár jellegű település, amelyet főként a kenyér- és takarmánygabona-termelés, a gyümölcstermesztés, a szarvasmarha, sertés- és baromfitenyésztés, a gabona- és baromfifeldolgozás, a mezőgazdasági gépgyártás és javítás jellemez.” 2009-ben az Európai Unió közösségében és tagjaként a fenti jellemzők sajnos negatív értelemben jelentősen módosultak.

Ezen okok boncolgatása, s következményeinek bemutatása jelen írásnak nem feladata. Térjünk rá a szentmiklósi tanyákról szóló igaz mesékre. A tanya fogalma jellegzetes magyar sajátosság, az alföldi tanyák világa az Európai Unióban ismeretlen fogalom! Mi a tanya? Általában alföldi települések határában - így Szentmiklóson is - házból és gazdasági épületekből álló kis gazdasági egység. (Írásom csak ezzel foglalkozik!) A tanya kifejezés használatos más értelemben is, pl.: a pásztorok, művészek, farkasok, denevérek, a boldogság tanyája stb-stb. Ismeretes a tanyabokor, tanyacsoport, tanyaközpont, tanyarendszer, tanyafalu, tanyahajó, tanyaház stb. elnevezés is. Melléknévként is használjuk, pld. tanyai, tanyás, tanyasi. (Ez utóbbit lenéző értelemben is!)

Nem ismeretlen a tanyázik népies kifejezés, amikor valaki, valahol huzamosabb időre letelepszik, ottfelejti magát. A paraszttanyák általában különösebb rendszer nélkül keletkeztek, s a későbbiekben emiatt adódtak problémák. E megállapítás alól városunk tanyavilága sem kivétel. Hogy mikor épültek az első tanyák Szentmiklóson, pontosan aligha deríthetők ki. Gondoljunk bele, amikor a törökök 1685-ben elhagyták a szentmiklósi palánkvárat, hogy mi maradt utánuk, s az azt követő tatárpusztítás és a császári zsoldosok fosztogatása után. Leölt, elhurcolt és elmenekült emberek tömege. A gyérszámú megmaradt lakosság az árterületek szigeteit, nádasait választotta búvóhelyül. Almásy I. János 1700-ban kapta meg a hatalmas, de lakatlan szentmiklósi birtokot. Fia, Almásy II. János hamarosan rájött, hogy a vadvízország, a hatalmas puszták megművelés nélkül vajmi keveset, inkább semmit nem érnek. 1720-ban a város újratelepítéséről döntött. A betelepülőknek számos és jelentős kedvezményt biztosított, igaz nemcsak emberbaráti gesztust gyakorolt, hanem a saját jól felfogott gazdasági haszna is vezérelte.

A kedvezményezett időszak mindkét fél számára elfogadható volt, 1720-tól kezdve a folyamatos betelepülések hatására újra feltámadt poraiból Szentmiklós, 1738-ban már elnyerte a mezőváros (oppidium) címet is. A Szentmiklósra települők és leszármazottaik hamarosan termővé varázsolták a megművelhető földeket, melyekhez ún. szabad földfoglalással jutottak hozzá. A szabad földfoglalást akkor még nem akadályozta semmi, mindenki annyi földet foglalt magának, amennyit meg tudott művelni. Ezeket a szabad földfoglalókat nevezték megülő taxás jobbágyoknak, akiknek szabad költözködési joguk volt, amennyiben kötelezettségüket teljesítették az állam, az egyház, a megye, illetve a földesúr felé. Egy-egy földfoglalás időtartama 5 év volt. 1740 után a szabad földfoglalás átalakult újraosztó faluközösségi rendszerré, ami azt jelentette, hogy a szentmiklósi határ megművelhető részét a gazdák között igaerő arányában osztották fel, s sorshúzással döntötték el, hogy abban az évben ki, melyik területet használhatja, a legelő azonban változatlanul a közösség tulajdonában maradt.

Ennek következtében nyilvánvalóan még nem beszélhetünk tanyavilágról. 1770 után (Mária Terézia és II. József uralkodása alatt) a taxás földhasználókból, az ún. urbárium előírásainak megfelelően szolgáltató jobbágyok lettek, a szabad költözködési jog meghagyásával. Változást az 1848-1849-es évek hoztak, a forradalom eredményeként megszűnt a jobbágyvilág, polgári tulajdonnal rendelkező gazdavilág lépett a helyébe. A fentiek ismeretében Szentmiklóson a tanyák kialakulása csak 1849 utánra valószínűsíthető. A tanyák a XIX. század első felében a határba telepített gazdasági udvar szerepét töltötték be, a második felében már általánossá vált az Alföldön a tanyarendszer. Szentmiklóson a gyorsan növekvő népesség ellátása, a gabona iránt megnyilvánuló kereslet a szántóművelés kiterjesztését, a növénytermesztés és az állattenyésztés közötti kapcsolat megteremtését követelte meg. A távoli szántókat nem lehetett a város belterületéről művelni, viszont a polgárok sem akartak végleg kiköltözni, mert elveszítették volna a város által nyújtott kiváltságaikat. Ez az ellentétes irányba ható kényszer hozta létre azt a sajátos tanyarendszert, amelyben a család állandó otthona a város volt, a család munkaképeskorú tagjai csak dologidőben költöztek ki a határba, s csak a távoli pusztákon, külső legelőkön létesülő tanyák lakói szakadtak ki a város közösségéből.

Tanya ott épült fel, ahol az ásott kút megfelelő minőségű-mennyiségű vizet adott! A tanyák kialakulása tette lehetővé a mezőgazdasági termelést az eddig elvadult területeken. Érdemes megjegyezni, hogy amíg a tanyák a várossal szoros egységet képeztek, addig nem voltak hátrányban a várossal szemben. Megjelent azonban a műszaki-intézményi infrastruktúra és hátrányba kerültek a tanyák. (Pl.: amíg a világítás módja a mécses, a gyertya, a petróleumlámpa volt, azonos volt az „ellátás” a várossal.) A tanyai lakos akkor a városban is otthon volt, sőt a városba ment haza. Szentmiklóson a tanyák építése a XIX. század második felében gyorsult fel, az 1883-ban készült katonai térképen már számos tanya fel van tüntetve tájékozódási és magassági pont színhelyéül, többek között a Bárándi, Böhm, Favos, Mészáros, Mihály, Okulicsányi, Péteri, Pozderka, Schifsech, Tassi, Tóth stb. tanyák. Dr. Gyergyói János megállapítása szerint a huszadik század húszas és harmincas éveiben Bartán, a Kisbartahalom dűlőben, a Kuczori dűlőben, a Földvárhalom I. dűlő és a Pozderka dűlő területén alakultak ki közép- és kisparaszti gazdaságok, tanyák. (Megjegyzés: a megállapítás az Alkotmány Tsz. akkori területére vonatkozott.) A megállapítás a város más területére is elfogadható. Pl.: a Karancs dűlőben 1941-ben 44, a Kenderparti dűlőkben (I-II) 23, a Nagyvölgy dűlőben 41, Földvárhalom II-V. dűlőiben már 129 tanya létezett.

Álljon itt emlékezetül: a Kenderföldi-parton a ma már nem létező Felső-tanyákon 1940-ben 1708 lakos volt, ma már egysem! 1945-ben megtörtént a földosztás (földreform), Törökszentmiklóson 1369 nincstelen család kis birtokhoz jutott, amelyből megélhetését kívánta biztosítani. Kétségtelen, a földosztás évszázados földéhséget csillapított, megindult a tanyák tömeges építése. Csak az Alkotmány Tsz. területén (Földvárhalom I., Kisbartahalom, Pozderkahalom, Barta I., illetve Barta II., Szenttamás-puszta, illetve a Kuczorioldal dűlők) az 1934-ben már meglévő 479 tanya 1952-re 519-re növekedett, tehát 50 db új tanya épült. 1952 után Törökszentmiklóson már nem adtak ki új tanyára építési engedélyt. Ennek oka: 1950-ben indult meg városunkban kiterjedten a szövetkezetbe tömörítés első szakasza, egyben a tanyavilág módszeres felszámolása. A módos középbirtokosok tanyáira azonban szüksége volt a szocialista agrárszektornak. Ezek jókora lakóépülettel, állattartó istállókkal, ólakkal, színekkel, különböző tárolókkal, jelentős földterülettel (40-100 kh.), számos igavonó állattal, gépekkel, szerszámokkal, tehát mindazokkal rendelkeztek, amelyek az alakuló szövetkezetek számára nélkülönözhetetlenek voltak.

A szocialista agrárszektornak törnie kellett a fejét, hogy ezekhez a tanyákhoz hogyan juthatnak hozzá díjtalanul. A példának említett Alkotmány Tsz. (a beolvadt tsz-ekkel együtt) első központja 1951-1953 között a V. Nagy tanya, 1953-ban a második pedig a Kisbartahalom dűlő 7. sz. alatti Bottlik tanya volt. Brigádszállások létesültek a Bottlik, Pató, Hajnal, Bacsa, Gaál, Sárándi, illetve a Vadai tanyákon. A létrehozott üzemegységek helyei: Barta, a szenttamási Pató tanya, Bottlik tanya. Fülöp Lajosné, Elekes Sándor, V. Nagy Sándor tanyáin helyezték el a terménytárolókat, a szarvasmarha- és sertéstelepeket. A Balogh tanyán lóistálló, a Cs. Szabó és Elekes tanyán csibenevelő, a Gaál tanyán szarvasmarha-istálló kapott helyet. Visszakanyarodva a tanyatulajdonosokhoz: a középbirtokos parasztok egy-egy határrész, dűlő, tanyasor meghatározó személyiségei voltak. Közös jellemzőjük, hogy a két világháború között, többnyire a külterjesről a belterjes gazdálkodásra tértek át. Fiaikat taníttatták, közülük egyiknek vissza kellett jönni gazdálkodni. Tanyai olvasókörökben, gazdakörökben, ezüst- és aranykalászos tanfolyamokon, gazdaasszonyképző tanfolyamokon művelték magukat. Ezt a célt szolgálta a Bartai olvasókör, illetve az Almásy és Petőfi út sarkán ma is álló Gazdasági iskola (ma a Székács iskola része.) Kezdett kialakulni dán mintára a családi gazdálkodás. Őket figyelte a többi kisparaszt, őket igyekeztek utánozni, s lépést tartani velük. Nem véletlen, hogy a kommunista agrárszektor őket győzködte a szövetkezetek szervezésekor, hol szépen, hol keményen. A középparasztok többsége azonban nem mondott le önként tanyájáról, birtokáról, jószágairól.

A Rákosi-rezsim, hogy hozzájusson (díjtalanul!) a középparasztság birtokaihoz, kulákká, a dolgozó nép és a falu ellenségeivé nyilvánította őket. Korábbi nincstelen, irígykedő agrármunkásokat jelöltek ki dűlőbiztosoknak, akik amúgy is ellenségei voltak a szorgalmuk által vagyonnal rendelkező gazdáknak. Hol „büdös”, „piszkos” parasztnak, hol népnyúzónak titulálták őket, akik a hivatalos szöveg szerint, mint elnyomó réteg, a kizsákmányolásból éltek. Ezek a dűlőbiztosok, akik rendőrök, vagy ávósok is lehettek, szüntelenül járták a határt, keresték a mondvacsinált ürügyeket a feljelentéshez. Pl.: ha a kutya kötve volt, az volt a baj, ha nem, akkor az volt a baj. A „kulák” akármennyit fizetett az adóhivatalnál, mire hazaért már újabb felszólítás várta, hogy azonnal rendezze adóhátralékát, amely annál nagyobb összegre ugrott, minél többet fizetett ki belőle. Gyakori volt a megalázás, a fizikai kényszer, verés, kipellengérezés, hajlenyírás. Ezekről sokat tudna mesélni Szentmiklóson a Kossuth Lajos úton ma is álló „Magyar ház” pincéje! (Árvai fényképésszel szemben.) A legsúlyosabb kihágás a beszolgáltatási kötelezettség hiányos teljesítése, elmulasztása volt, erről az idős emberek vég nélkül tudnának beszélni. Beszolgáltatási kötelezettség alá esett minden olyan termék, amit a gazdaság állított elő, legyen az tojás, tej, zsír, gabona stb., vagy a nálunk ismeretlen amerikai mogyoró, gyapot. Egy jellemző példa: lakodalmakra szokás volt disznót vágni. Disznóvágás csak engedéllyel történhetett, ennek feltétele, bizonyos mennyiségű zsír, szalonna beszolgáltatása volt. Ha valaki nem trükközött egy kicsit, vagy az átvevő nem nézett félre, bizony a lakodalmi nép éhen maradt.

Anyukám sírva-nevetve mesélte már később, hogy volt olyan beszolgáltatandó termék, amit csak úgy tudott teljesíteni, hogy a piacon megvásárolta a hiányzó mennyiséget. (pl. napraforgót). A nálunk életidegen gyapot beszolgáltatása csak úgy volt teljesíthető, ha a gyapotgubókat forró kemencébe rakták, hogy a gubók kinyíljanak. Az állam gondoskodott arról, hogy a gazdálkodó a kicsépelt saját gabonájából a beszolgáltatást egyenesen a cséplőgéptől szállítsa be a gyűjtőhelyre. Hogy a családnak megmaradt-e a fejadagja, a jövő évi vetőmagja, az nem érdekelte a hatalmat. Gyakorlattá vált a földek ellenőrzése, előírták a szántás, vetés, talajművelés aratás stb. időpontjait is. Ezek elmulasztása szabotázsnak minősült, legtöbb esetben börtönbüntetéssel végződött. A gazdák tönkretétele a beköltöztetésekben is megnyilvánult. Pl. a gazda városi házában bérlőket helyeztek el, mondván, hogy a gazda úgysem lakja, mivel dologidőben a munka a tanyához kötötte. Vagy akár szentmiklósi példa is lehetne: a gazdának tanyája helyett felajánlottak távoli, másik határban egy romos épületet és oda átköltöztették. Kényszerűségből az átköltöztetett gazda a romos épületet lakhatóvá tette, vesztére, mert később visszaköltöztették az időközben lepusztult régi tanyájába. A tanyavilág a hatalomtól akkor kapta meg a kegyelemdöfést, amikor megszüntették a tanyasi iskolákat, tanácsi kirendeltségeket, orvosi rendelőket, postákat, boltokat, termény-átvevőhelyeket, gazdaköröket, vasúti megállókat, stb. Az állami költségvetésben ugyanis „elfelejtették” a tanyaközpontok fejlesztését és fenntartását betervezni! (S ma, hasonló helyzetet a kisfalvak élnek át: tudatosan megszüntetik az iskolákat, postákat, orvosi rendelőket, gyógyszertárakat, óvodákat, vasúti megállókat, stb. Ugyanaz a módszer mint a tanyák esetében, a kistelepüléseket az állam már nem csak „elfelejtette”, hanem már tudatosan is tönkre akarja tenni!) A szocialista hatalom elérte a célját, tönkretette és megszüntette a paraszti középréteget, tanyáikon alakultak meg az első szövetkezetek.

1960-ban Kádárék hajtották végre a második szövetkezetesítési hullámot. Ennek során a korábbi kisgazdaságok csereingatlanként a legrosszabb minőségű földekre szorultak, magánkézben nagyon kevés föld maradt, kitették a város határába a „Szövetkezeti város” táblát. A tanyarombolás ettől kezdve szabadult el igazán. A nagyüzemi termelés megalomániája során előbb a termelőszövetkezeteket vonták össze, nálunk Aranykalász és Béke néven. Aztán az erőgépekkel és minden társadalmi-gazdasági megszorítással a tanyák ellen fordultak, mondván, hogy azok a nagyüzemi gazdálkodás útjában állnak, visszahúzó erőként működnek. A hatalom tehát elérte a célját, a tanyavilág gyakorlatilag megszűnt. Nálunk Szentmiklóson az előbbi megállapítást alátámasztja az 1994-es szavazókörök összeállítása is. 20 szavazókörből csak ötben szerepeltek tanyás területek, dűlők.

Az öt szavazókörből egyetlenegyben tömörítették a tanyás területek zömét, a többi négy már inkább belterületi szavazókör volt. A 2010-es választások során még rosszabb kép prognosztizálható. A rendszerváltás (változás?) utáni időszak igen ellentmondásos, valahogy úgy néz ki a magyar mezőgazdaság, mint akinek nincs gazdája, idegenek fenik a fogukat a magyar földre. Azt mindenkinek világosan kell látni, hogy nekünk magyaroknak a legnagyobb természeti kincsünk a föld. Az egyik legjobb adottságunk a földszeretet máig is él a tanyák tulajdonosainak leszármazottjaiban. A magyarok „természete” a szorgalom és fönnmaradunk, ha hagynak végre bennünket kibontakozni és sorsunkat szabadon irányítani. Hazánk sose lesz a „vas és acél” országa, a mezőgazdaságnak van évezredes hagyománya. Ezért önös érdekből nem tönkretenni kell, ahogy ma bánnak vele, hanem az egész társadalomnak támogatni. Galsi Lajos (Részletek a készülő „Mesélnek a szentmiklósi tanyák és dűlők” című munkából.)
(Törökszentmiklósi kalendárium 2010)

 

Téma: Kezdőlap

Nincs hozzászólás.

Új hozzászólás hozzáadása